Szóval.
Van az az érzés, hogy el akarsz szabadulni. Kicsi a város, kicsi a község, unod az embereket, nem történik semmi. Elmennél valahova, magad sem tudod hova és merre, de mennél messze, egy helyre, ahol nem unalmasak a hétköznapok, ahol történik valami.
Ezzel amúgy nincs is baj, mert ilyen is van, nekem is elég gyakran. Elvesznék.
Vagy csak kalandoznék.

Szerelmes vagyok Budapestbe, ne értsetek félre.

Felköltözni végülis jó volt, rengeteg új dolog, eddig nem tapasztalt élmények, ahogy kinyílik a világ az ember lánya előtt… páratlan. Ide s tova négy éve koptatom a város aszfaltját a tornacipőimmel, de még távolról sem unom. Hogy miért? Mit lehet itt még látni?
Az a tervem, hogy megmutatom.
A következő pár hétben mesélek Nektek, hogy milyen egy icipici községből a fővárosba költözni. Szeretném megmutatni azt a kettősséget, amiben létezem, és hogy miért szeretem. Miért élvezem, ha nettó három órát kell utaznom ahhoz, hogy azt tudjam mondani haza értem.

És nyilván sokkal menőbb lenne, ha mindezt mondjuk New York-ból írnám, de kicsiben kell kezdeni. És nyilván arra is megtanított a csodás tanárnénim ötödikben, hogy soha DE soha nem kezdünk és-sel mondatot. Emlékszem. Bocsánat. (I.)

Valahogy sosem tudom megszokni a folyamatos zajt, vidéki fülemnek hiányzik a madárcsicsergés vagy a gólyák kelepelése, még a békák brekegése is napnyugtakor. Szóval, ha egy-egy buli után, ha még hajnalban egy random parkban kötök ki a barátaimmal nagyon nagy öröm a kis lelkemnek egy hajnali madár-nász.
Hiányzik az esőillat is. Már csak aszfalt és hadd ne mondjam milyen aromákat érzek, hiányzik a tiszta, zöld ízű levegő. Néha elkapok egy kis szippantást egy-egy tavaszi zápor illatból, ahogy a Margit-szigetről kúszik be a városba. Ilyenkor mindig arra gondolok, milyen gyönyörűek szoktak lenni a felhők a Sport utcán. Nézzetek majd fel egyszer, hihetetlen, ahogy a tornyot átölelik a színek, pláne nyári viharok után. Vagy előtt. Igaziból mindegy.

Olyan is van, hogy egyedül érzem magam Pesten, és mennék haza, ahol tutira megkérdezi valaki, hogy hogy megy a suli, dolgozom-e már és elmondja a boltos néni, „mennyire kár, hogy már nem jársz haza olyan gyakran”. Hogy van egy néni az utcánkban, aki mindig megkérdezi, hogy sikerült az érettségi, pedig már négy éve eszembe sem jutott, mennyire izgultam a biosz szóbeli előtt. És igen, az is állandóan hiányzik, hogy megjegyezzék a régi tanáraim mekkorát nőttem, és „kishölgy” lettem.
Hiányzik, hogy az utcán tudjak biciklizni teljes nyugalomban, ahogy nem kell az életemet féltve negyvenkétszer körbe néznem. Hiányzik, hogy max. 20 percre legyek az erdőtől, a színtiszta zöld illattól.

Néha, amikor lusta lesz a szombat délután és a körúton sétálok, egy pillanatra elhal a zaj és hallom a saját gondolataimat. Ilyenkor általában felnézek a gyönyörű épületekre, mégis hálát kell adjak az égnek amiért Európa egyik legszebb (ha nem a legszebb) városába hozott.

Nyughatatlan vagyok és mindig csak mennék, mindent látni és tudni akarok. Ezért is van, hogy felettébb vicces szitukba keveredek vagy inkább, legtöbbször keverem magam. Kérlek, hagyjátok, hogy meg tudjam mutatni a túlterhelt, mindig nevető, és kalandos utamat, aminek a végén egyes emberek reményei szerint felnövök.

Vagy nem.

ehrb