Kedves olvasók,

Sajnálom, hogy magatokra hagytalak benneteket, úgy gondolom ez egy kis magyarázatot igényel. Az egész blogolás egy egyetemi feladatból indult, személyes motivációm pedig az volt, hogy megmutassam hogyan is tudok írni.
Nos, a félévnek vége, elkezdődött a vizsgaidőszak, de nem érzem úgy, hogy a blogtól el tudnék köszönni egyelőre.
Köszönöm, hogy olvastatok ezalatt a rövidke idő alatt 🙂

Ebben a bejegyzésben erről az elmúlt pár hétről és végtelen sűrűségéről mesélek nektek. Nemcsak azért volt ennyire sűrű, mert véget ért a Trónok Harca és a suli is, (plusz pár hete láttam a Bosszúállók utolsó részét is, szóval egy hatalmas érzelmi hullámvasúton csücsülök…) hanem mert megint rájöttem mennyire nem vagyok még felnőtt. De nem a törökülés miatt. Most csak simán.
Szóval először lebetegedtem, és na vajon mit tesz ilyenkor az ember lánya? Hát nyilván. Fogtam magam és hazamentem, gondolván: anya majd szépen meggyógyít és minden király lesz újra. Működött is. Aztán a második nap, amikor már ismét Pesten voltam ismét gyengélkedni kezdtem… szóval imádkoztam, hogy ne haljak bele a bajaimba, csak orvoshoz ne kelljen egyedül menni. Ugye.
Végtelen telefonhívásba, személyes nyaggatásba és számtalan fejmosásba került, mire a családom 300km-ről meggyőzött, hogy menjek orvoshoz.
Kiderült, hogy egy villamosmegállóra egy egész orvosi komplexum van és nagyon kedvesek a népek arrafelé.

De azt a parát srácok…! Nem tudom, hogy kinek ismerős a helyzet, de ha szülővel mész orvoshoz ők csak szimplán valahogy mindent tudnak.
Visznek neked inni. Esetleg enni, újságot vagy keresztrejtvényt és valahogy MINDIG TUDJÁK merre kell menni.
Bemenni az épületbe, az osztályra stb.… én nem tudom, hogy csak a táblákat szúrják ki meg látják meg egyszerűbben,
vagy csupán több ilyen egészségügyi helyen jártak már, vagy mi folyik itt, de nekem nagyon nehezen ment.

És természetesen nem volt nálam innivaló, pedig, ha apával mentem volna tuti szólt volna, hogy attól, hogy 10-re kaptam időpontot, még nem azt jelenti, hogy 10.12-kor már végezni is fogok.
Na de az előtte este. Minden lehetséges katasztrófára felkészültem, hogy elküldenek és belehalok a torokfájásba, hogy nem találok oda, hogy nem látnak el… szóval mindenre gondoltam, ami csak balul sülhet el, alig tudtam elaludni- amúgy is utálom és parázom az új helyzetektől- reggel nagyon izgultam, a kávémat is alig tudtam meginni. Nyilván 42 ezerszer néztem meg Google maps-en, hogy merre kell menni (említettem már, hogy összesen 1, azaz EGY megállóról beszélek?!) és utcaképen megnéztem még azt is, hogy egy rohadt nagy épületet kell találnom.
Nyugi, szét izgultam magamat korán reggel, mire minden meglett és megvizsgáltak- nagyon rendes volt a doktor néni, de a vizsgálat nem volt móka- és talán nem visz el a torokfájás.

Szóval srácok, menjetek egyedül helyekre, gyakoroljatok, intézzetek sok felnőttes ügyet mert ti is egy 7 emeletes hatalmas épület előtt fogtok feszülni, hogy nem találjátok, pedig csak meg kéne fordulni…

ehrb