Nagyon örültem, amikor Matyi megkért, hogy én mondjam a karácsonyi köszöntőt, a Csillaxoró megnyitó beszédét. Majd akkor is örültem, amikor kiderült, hogy lesz ez a blog, és azt szeretné, ha én (is) írnám.

Lehet, hogy ő nem is arra gondolt, hogy magát a beszédet én írjam meg, de végül így lett. Köszönöm, hogy beszélhettem, hogy elmondhattam az én kis emlékeimet. Köszönöm, hogy most még inkább részese lehetek.

Kb. két éve jöttem rá, hogy ez a kis lüktető közösség Somogy szívében valami más. Más a hozzáállás, más az elvárás, mások az emberek. Más a közösség, mások az emlékek. De ez most nem a tipikus kulturális identitás szintű másság, mert mindegyik közösségnek vannak olyan dolgai, ami a másiknak nincs. Nézzétek, nekünk pl. a Sárközy Múzeum ilyen.

Amiről én beszélek most az ennél több. Én az Ifikörről beszélek.

Egy egyetemi kutatást végeztünk különböző szervezetekről, és én az Alternaivot írtam a táblára. Amikor mesélni kezdtem róla, senki nem értette, hogy egy ilyen kis városban, hogyan maradhat fenn? Teljesen meglepődtem, amikor azt mondták, „ilyen nem fordul elő, ez lehetetlen. Miért járnak vissza a fiatalok?” A statisztikák azt mutatják, hogy az ország elöregedik, a fiatalok a nagyvárosokban keresik a boldogulásuk kulcsát, erre mégis itt van egy 3500 fős község, egy állandó kerettel rendelkező ifjúsági szervezettel. Hogy lehetséges ez? Miért és hogyan működik?

„És egyáltalán mit tudtok ott csinálni?!”

Nem hittem el a kérdéseket. Mit? Bármit. Mindent és akármit. Beszélgetünk, filmezünk, előadásokat hallgatunk. Vagy ha hiszitek, ha nem, elmegyünk biciklizni. Együtt, kettesével, hármasával, bárhogy. Görkorizunk a faluban. Önismereti órákat tartunk, hallgatunk. Játsszunk. Sportolunk. Bulizunk. Paintballozni járunk Szennába, túrázunk a Mátrában, a Pilisben… együtt sütünk, vagy főzőversenyre nevezünk, ahol senki sem tud rendesen főzni, de mindenki lelkes, mert tudjuk, hogy ott lesznek a szüleink, vagy az egyesület felnőtt segítői, akik nem hagyják, hogy éhen haljunk csak azért, mert a nyers húst hagymával együtt tettük a bográcsba…

De legfőképp: együtt vagyunk. Együtt vagyunk óvodás korunk óta. Vagy még korábbról. Mindenkit ismerünk, ha másként nem, csak úgy, hogy „a nővéreddel még én ifiztem”, vagy a „bátyád a csapattársam volt”. Támogatjuk egymást és szervezünk. Mi idősebbek ott segítünk nektek, ahol tudunk. Mert végülis az Ifikör jövője rajtatok múlik. Kérdezzetek, segíteni fogunk. Bármit. Nagy valószínűséggel mi is csináltunk már hasonlót, tudunk javasolni pár cselt. Március 15? Karácsonyi műsor? 24 órás? Mindegyik megvolt… többször is.

Amikor kicsik voltunk, felnéztünk az idősebbekre: Mi is ezt akartuk, részesei akartunk lenni. Amikor végre az én korosztályom lett ifis, nagyon büszkék voltunk. Meg akartuk mutatni, hogy ez mennyire jó, mennyire szeretünk idetartozni. Féltünk, hogy mi lesz akkor, amikor már nem éljük a mindennapjainkat Nagybajomban. Féltünk, de vártuk, hogy felfedezők lehessünk. Persze mindeközben maxoltunk mindent, amibe belekezdtünk. Emlékszem mennyire meghatódott a családom, amikor az október 23-i szereplést utoljára csináltuk. Pedig akkor senki sem tudta, hogy ez lesz az utolsó, egyszerűen csak annyira jó volt. A lepedős … Emlékeztek? Vagy, amikor nem kaphattunk kikérőt 24 órás előtt vagy után (sajnos már nem emlékszem), de nem érdekelt, így is letoltuk az egészet. Ja és utána még kitakarítottuk a csarnokot… (Végül pedig az Ifikör igazolta a hiányzásunkat, hogy tudjunk aludni.)

Most örömmel nézzük az új generációt. Kívánok nektek legalább annyi emléket és élményt, mint amit mi kaptunk.

Mert kaptunk higgyétek el. Az angolul beszélés örömét, hogy tényleg nem felesleges odafigyelni és tanulni. A nemzetközi kapcsolatokat, barátságokat, a felejthetetlen nyarakat. Az megvan, amikor mindenki filcesen kelt pár óra alvás után Erdélyben, Németországban, itt a kollégiumban vagy Lengyelországban? A Norbi féle sas? De nem is kell külföldig menni, emlékeztek Patcára? Amikor a fiúk beleestek a tóba novemberben? És meg voltunk róla győződve, hogy most kikapnak, meg haza leszünk küldve, erre csak szanaszét lettek fotózva?

Az én kis csapatom emlékszik még a száz miténtudjamra?

„Ki nem ugrál nem bajomi, hej! Hej!”-re?

A szerelemekre, az életre szóló barátságokra? Az átbeszélgetett éjszakákra? Az átbulizottakra?

Az a helyzet, hogy menthetetlenül felnőttünk. És ebben hatalmas szerepe volt és van az Ifikörnek. Megtanított minket olyan alapvető dolgokra, mint a türelem, törődés vagy a másik meghallgatása. A tágabb értelemben vett otthonhoz való kötődést is itt kaptam. Mert persze a szülői ház a biztonságával és a kipárnázott szeretetével pótolhatatlan és egyedi, de emellé kaptam (vagy remélem kaptunk) egy stabil hálót, ami biztosan itt lesz alattunk és mögöttünk, ami tartani és támogatni fog. Legyenek ezek a barátok, az emlékek, vagy csupán a tudata annak, hogy Nagybajomban mindig otthon vagyunk és itt egy picit mindig megáll az idő.

 Nagybajomban és szerintem a környező településeken senkinek nem ismeretlen az ifikör. Mindenki találkozott már vele, velünk valamilyen formában. A tesód jött valami ifis rendezvényre, esetleg a gyerekeid szerepeltek a városi műsorokban, vagy az unoka. Az is lehet, hogy csak segítettek hasogatni szeptemberben, vagy amikor megőrült egy-egy 24 órástól a Fő utca, láttad a maskarába öltözött zajos, bulizó fiatalokat. Na ezek mi voltunk.

Mindenki tudja, hogy van ez.  Tudják a szüleink, akikkel nem találkoztunk már egy hete egy puszinál többre, hogy pénteken vagy szombaton ifire megyünk. Tudja a kistesó, hogy elmarad a közös játék, ha ifi van.

Tudják, hogy ha kell, jövünk, itt leszünk, csináljuk. Nem azért mert kell. Azért, mert szeretnénk.

És végül tudjuk mi, hogy bármi történik, mindig tagjai leszünk ennek a kis csodának.

ehrb