Az előző komolyabb poszt után gondoltam kicsit könnyedebbre veszem a hangsúlyt.
Szereztem egy hatalmas kávét (café latte) és miután megint vagy negyven percet telefonáltam anyukámmal rájöttem mi lesz a mai írásom témája. Fogadjátok szeretettel 🙂

  1. Költözünk!

Először is anyukád, vagy a szüleid tudni fogják, hogy megy ez. Én komolyan azt hittem, hogy összecuccolok a koliban, a lakásban meg ki és kész.
Aha. Nem.
Elmentünk az IKEA-ba, meg még pár helyre, hogy vegyünk mindenféle hülyeséget, pl. szemetest, ami nekem eszembe se jutott, hogy kelhet. Ugyebár.
Vagy szennyeskosarat.
Párnát.
Poharakat… és még sorolhatnám a mindennapi tárgyakat, de felesleges mert úgyis akkor fogjátok meglátni, hogy semmi sem alap, amikor ott álltok első este tök egyedül a szobában/lakásban és rájöttök, hogy még egy takaró/törölköző/papucs vagy párna nem ártott volna és hogy anyukátok nem mondott hülyeséget.
Természetesen ez nem velem történt, csak hallottam…
Egyébként egész nap pakoltunk.

DE A BÚTOROKAT MÉG ÖSSZE SEM SZERELTÜK.

Közben anya kitakarított meg ebédeltünk is, de azért vicces volt és nagyon elfáradtam. Pedig csak az én cuccaim voltak, egyedül költöztem. Valamikor éjszaka fejeztük be. Azóta is találok dobozokat, amiből még nem pakoltam ki. (8 hónapja lakom itt…)

  1. A telefon

Emlékeztek, amikor 13-16 évesen SMS-t írt anya és hogy az mennyire gáz volt? Vagy amikor felhívott te meg annyit mondtál bele a telefonba, hogy „aha, oké, oké, aha, oké, oké, jó. Rendben. Oké. Szia. Oké, oké, igen, jó. Szia.”
Egy picikét megváltozott a világ azóta…

Felső felirat: én ahogy épp anyát hívom, mert valami felnőtt dologba történt.
Alsó: Kérlek anya segíts, nem tudom hogyan kell felnőttnek lenni.

Szóval igen, képes vagyok órákat beszélgetni anyával a semmiről, vagy arról, hogy épp merre járok, mit csinálok. A múltkor cipőt is úgy vettem, hogy végig vele trécseltem (innen is bocsi anya, végig gondolva elég fárasztó lehetek), csak addig tettem le, amíg neki küldtem képet, hogy szerinte csinos-e a cipő… Sikeres volt az akció, lett cipőm, de szerintem hazáig azért még telefonáltunk, nehogy lemaradjon valamiről. Például, hogy lekéstem a metrót, hát ilyenkor muszáj beszélgetnie velem a következőig… nincs mit tenni…

  1. Takarítás.

Amíg nem laktam egyedül fogalmam sem volt, hogy a tisztítószerek ennyire drágák. És tényleg shame on me, de sosem kellett ezekre figyelnem… meg persze elég lusta voltam ahhoz, hogy egyedül álljak neki, max nem mondták.
Az is meghökkentett, amikor a szivacsok nem teremtek maguktól a szekrényben. Nem is gondoltam volna, hogy lehet úgy mosni, hogy nem felejted el, hogy megy a mosógép. De nem csak akkor ám, ha a kedvenc gatyád mosod éppen, hanem csak.simán.nem.felejted.el.
Hogy az egyik legjobb ajándék, amit ajándékba kapni lehet, főleg a családtól, az egy új törölköző, ágynemű szett vagy esetleg egy vágódeszka (amire szintén nincs szükséged, tök felesleges…)
Azt sem gondoltam volna soha, hogy egyszer lesz kedvenc mosószerem és fürdőszobatisztítóm. Hogy a legjobb barátom a porszívó lesz és hogyha nem áztatsz be bizonyos lábasokat vagy tepsiket bizony ráfázol.
Hogy a vasalás lehet pihentető is, habár nagyon nehéz neki kezdeni. (Kivéve az ingeket. Az halál. Ne hordjatok ingeket.)
És tudjátok mi még nagyon meglepő? Ezekről beszélgetni az egyetemen. Vagy a munkahelyen. Amikor a hétvégi buli mellett már egyre nagyobb hangsúlyt kap a „te mivel takarítod a fürdőt?” és a „Képzeld olyan zsíroldót vettem, hogy sírsz!”

Talán már a korábbi posztokból lejött, hogy eléggé hadilábon állok a felnövéssel. Ezek az apróságok, mint amikről most is írtam: a takarítás, vagy a telefonálgatás nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy visszanézve lássam, mennyire távol vagyok attól a kislánytól, akinek az volt a legnagyobb gondja, hogy fel kellett porszívóznia a szobáját szombatonként…

ehrb